Daniel Avery
Nem tudja felfogni, hogy mit
jelentett nekem. Sosem fogja megérteni, hogyan szerettem őt.
Nem kelhetek fel többé mellette
reggelente, és nem mondhatom már el, milyen sokat jelent. Megtehetném.
Esedezhetnék a bocsánatáért, térdre borulhatnék, és kérhetném, hogy ne tegye,
hogy vonja vissza. Tudom, hogy megtenné. Talán még jelentek neki annyit, de nem
csinálok semmit, pedig az agyamban ezer és ezer lehetséges variáció forog le,
amivel el tudnám nyerni, hogy visszafogadjon.
Ezer változat, mégsem teszek
mást, csak üres szívvel, s tekintettel bámulom az egyre csak telítődő
mozitermet.
Percek telnek el, egyre több az
ember, s lassanként egyetlen szabad szék sem marad már. Kezükben popcorn, és
műanyag pohár, arcukon izgalom tükröződik, míg megkeresik az általuk foglalt
helyet, s letelepszenek.
Valamikor mi is ilyenek voltunk.
Valamikor ez az épület még a mi helyünk volt. Igazán a miénk.
Itt ismerkedtünk meg, itt
játszódott le életünk első beszélgetése, pontosan két teljes évvel ezelőtt, és
három hete telefonáltam ide, s vesztem össze a jegyárussal azért, hogy
megszerezzem ugyanazokat a helyeket. Három hete görcsöltem azért, hogy minden
tökéletes legyen, hogy örömet szerezzek neki, most mégis ez történt.
Hát ezt érdemlem?
Hát ennyit érne mindez?
Nem vagyok képes ránézni, ajkam a
fogaim közé veszem. Mélyen bele kell harapnom ahhoz, hogy abbahagyja a
remegést. Talán érzem is a vér ízét a számban, talán már csak képzelgek, nem
tudom igazán, a fények kialszanak, és elindulnak az első reklámok.
Sötétbe borul a helység, néhányan
halkan beszélgetnek, sőt olyan is akad, aki az utolsó pillanatokban furakszik
be a helyére.
Megkísérlek egy pillantást a
balomra, de Ő nem néz rám, nem mutat érdeklődést felém, arca érzelemmentesen,
már-már unottan tapad a nagyképernyőre, a szívem pedig még inkább
összefacsarodik a látványától, vagy épp a tudattól, hogy a szerelmem könyörtelenül törte össze a szívem.
Könyörtelenül tört össze engem, most pedig semmiféle megbánást,
vagy aggodalmat nem mutat irányomba.
Az orrnyergem dörzsölgetve dőlök
hátra, s kissé lejjebb csúszom a székemben. Átadom magam az önsajnálat savanyú
ostromlásának, meg sem próbálom – nem is akarom, s tán nem is tudnám –
megállítani azt, hogy összefacsarodott gyomorral újra lepörgessem magamban a
szavait.
Egy egyszerű „Beszélnünk kell,
Daniel” szófordulattal kezdődött, majd végül egy „Úgy sajnálom, Daniel”-el lett
vége. Közte pedig lényegében csak arról hadovált, hogy szeret, de ettől
függetlenül szakítsunk.
Hogy ő tényleg, igazán szeret, de
szakítanunk kell.
Igazán logikus döntés, s ez egy
tökéletes csevej, melyet minden normális pár megejt a második évfordulójának
alkalmából, nem igaz?
Szánalmas vagy, Daniel – közli velem a tudatalattim, de leintem, s
tovább folytatom a képzelgést arról, hogy mennyire szívesen vetném ki magam az
ablakon. Keserűen mosolyogva nézek újból körbe, majd végül kedvetlenül
realizálom magamban, hogy még ablak sincs a teremben. Részletkérdés – gondolom,
miközben a fejem hátradöntöm a szék támlájára, a képernyőn pedig vetíteni
kezdik az első képkockákat.
Lalala imádtam. Tegnap nem bírtam rávenni magam, hogy olvassak, de ma sikerült. Köszönhetjük ezt egy fiúnak, aki feldobta a keddemet és azóta boldog vagyok.
VálaszTörlésTetszik ez a sztorid is, micsoda véletlen. Betegen, a teraszon ülve olvastam, miközben a kutya elaludt a lábamnál és a ballagásra kéne készülődnöm. De kíváncsi voltam erre is.
Nagyon nagy ölelés: Jenny :)
Akinek nem tetszene ez a sztorid meg a többi, annak kitekerem a nyakát. #kedvesvagyok
<3
Köszönöm Drágám, örülök, ha elnyerte a tetszésed. :)
TörlésTényleg, baromi sokat jelent. <3
Ui.: Jobbulj! <3
Ölel, J.