2014. június 7., szombat

Előszó



Daniel Avery

Nem tudja felfogni, hogy mit jelentett nekem. Sosem fogja megérteni, hogyan szerettem őt.
Nem kelhetek fel többé mellette reggelente, és nem mondhatom már el, milyen sokat jelent. Megtehetném. Esedezhetnék a bocsánatáért, térdre borulhatnék, és kérhetném, hogy ne tegye, hogy vonja vissza. Tudom, hogy megtenné. Talán még jelentek neki annyit, de nem csinálok semmit, pedig az agyamban ezer és ezer lehetséges variáció forog le, amivel el tudnám nyerni, hogy visszafogadjon.
Ezer változat, mégsem teszek mást, csak üres szívvel, s tekintettel bámulom az egyre csak telítődő mozitermet.

Percek telnek el, egyre több az ember, s lassanként egyetlen szabad szék sem marad már. Kezükben popcorn, és műanyag pohár, arcukon izgalom tükröződik, míg megkeresik az általuk foglalt helyet, s letelepszenek.
Valamikor mi is ilyenek voltunk.
Valamikor ez az épület még a mi helyünk volt. Igazán a miénk.
Itt ismerkedtünk meg, itt játszódott le életünk első beszélgetése, pontosan két teljes évvel ezelőtt, és három hete telefonáltam ide, s vesztem össze a jegyárussal azért, hogy megszerezzem ugyanazokat a helyeket. Három hete görcsöltem azért, hogy minden tökéletes legyen, hogy örömet szerezzek neki, most mégis ez történt.
Hát ezt érdemlem?
Hát ennyit érne mindez?

Nem vagyok képes ránézni, ajkam a fogaim közé veszem. Mélyen bele kell harapnom ahhoz, hogy abbahagyja a remegést. Talán érzem is a vér ízét a számban, talán már csak képzelgek, nem tudom igazán, a fények kialszanak, és elindulnak az első reklámok.
Sötétbe borul a helység, néhányan halkan beszélgetnek, sőt olyan is akad, aki az utolsó pillanatokban furakszik be a helyére.
Megkísérlek egy pillantást a balomra, de Ő nem néz rám, nem mutat érdeklődést felém, arca érzelemmentesen, már-már unottan tapad a nagyképernyőre, a szívem pedig még inkább összefacsarodik a látványától, vagy épp a tudattól, hogy a szerelmem könyörtelenül törte össze a szívem.
Könyörtelenül tört össze engem, most pedig semmiféle megbánást, vagy aggodalmat nem mutat irányomba.
Az orrnyergem dörzsölgetve dőlök hátra, s kissé lejjebb csúszom a székemben. Átadom magam az önsajnálat savanyú ostromlásának, meg sem próbálom – nem is akarom, s tán nem is tudnám – megállítani azt, hogy összefacsarodott gyomorral újra lepörgessem magamban a szavait.
Egy egyszerű „Beszélnünk kell, Daniel” szófordulattal kezdődött, majd végül egy „Úgy sajnálom, Daniel”-el lett vége. Közte pedig lényegében csak arról hadovált, hogy szeret, de ettől függetlenül szakítsunk.
Hogy ő tényleg, igazán szeret, de szakítanunk kell.
Igazán logikus döntés, s ez egy tökéletes csevej, melyet minden normális pár megejt a második évfordulójának alkalmából, nem igaz?

Szánalmas vagy, Daniel – közli velem a tudatalattim, de leintem, s tovább folytatom a képzelgést arról, hogy mennyire szívesen vetném ki magam az ablakon. Keserűen mosolyogva nézek újból körbe, majd végül kedvetlenül realizálom magamban, hogy még ablak sincs a teremben. Részletkérdés – gondolom, miközben a fejem hátradöntöm a szék támlájára, a képernyőn pedig vetíteni kezdik az első képkockákat.

2 megjegyzés:

  1. Lalala imádtam. Tegnap nem bírtam rávenni magam, hogy olvassak, de ma sikerült. Köszönhetjük ezt egy fiúnak, aki feldobta a keddemet és azóta boldog vagyok.
    Tetszik ez a sztorid is, micsoda véletlen. Betegen, a teraszon ülve olvastam, miközben a kutya elaludt a lábamnál és a ballagásra kéne készülődnöm. De kíváncsi voltam erre is.
    Nagyon nagy ölelés: Jenny :)

    Akinek nem tetszene ez a sztorid meg a többi, annak kitekerem a nyakát. #kedvesvagyok

    <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm Drágám, örülök, ha elnyerte a tetszésed. :)
      Tényleg, baromi sokat jelent. <3
      Ui.: Jobbulj! <3
      Ölel, J.

      Törlés