Első Fejezet

Sziasztok Drágaságok!

Igen, tisztában vagyok vele, hogy elég rég volt már az, amikor felkerült az előszó, ahogy azzal is, hogy ez a fejezet sem túlságosan tartalmas, sajnálom. Ennek ellenére remélem, igazán remélem, hogy tetszeni fog. 

Ha úgy tartja kedvetek, pipáljatok, esetleg kommenteljetek! :)

Ölelek mindenkit,

J.  

Következő fejezet megjelenése: július 8.

_______

 

Daniel Avery

- Sajnálom Daniel, tényleg, én… Nem akartam tovább húzni, nem akartam még nagyobb fájdalmat okozni… - mentegetőzik, és bár felé nézek, hallom, amit mond, mégsem értem igazán, nem figyelek rá.

Azon kezdek el gondolkozni, hogy ha kívülállóként hallanám ezt a beszélgetést, talán azt hinném, komolyan gondolja. Azt gondolnám, ténylegesen sajnálja, és talán még be is venném az aggodalomtól árulkodó arckifejezést, de jobban ismerem ennél. Két év épp elegendő volt ahhoz, hogy tudjam, ő nem az a típus, aki aggódik bárki másért.

Mármint, aggódik, persze. Aggódik a körme miatt, aggódik a ruházata, és az emberek véleménye miatt. Saját magáért, természetesen.

Én viszont voltam olyan idióta, hogy elhittem neki, hogy én vagyok az egyetlen, aki iránt képes lenne igazi érzelmeket táplálni. Hogy én lehetek az, akit képes lesz szeretni, akihez kötődik majd.

Most viszont be kell látnom, hogy egész idáig tévhitben éltem, és bár az agyam tiltakozik ez ellen, a szívem mélyén tisztában vagyok vele, hogy ez csak is, és teljes mértékben az én hibám.

Az én hibám, hogy nem vettem észre.

Az én hibám, hogy elvakított a szerelmes, sűrű, rózsaszín köd.

Aztán pedig – mindezekből adódóan – az én hibám, hogy beleestem egy olyan lányba, aki szemmel láthatóan nem képes érezni.

Lehetséges, hogy kötődik, hogy megszokott az életében, sőt, az is lehet, hogy majd hiányzom neki, de képtelen olyan érzelmeket táplálni, amilyenek az enyémek. Fel sem ér hozzá.

Az arckifejezése sajnálatról árulkodik, a homloka ráncokba szalad, de az egész el sem ér el a szeméig. A szemei semlegesek, érdektelenek, és üresek, márpedig azzal ugye mindenki tisztában van, hogy a szem a lélek tükre.

Jelenleg pedig egyáltalán nem vitatkozom ezzel a ténnyel, elhiszem, hogy az ő lelke kong az ürességtől.

_______

Az emberek lepisszegnek minket – legfőképp őt, hisz én egész idő alatt csak kukán meredtem a semmibe – ezért befogja, és nem gyötri tovább az önbecsülésem, ami már amúgy is eléggé a béka segge alatt van. Hálával tartozom az előttem ülő szénakazal-hajú nőnek, amiért volt oly kedves, és kimentett ebből a reménytelen helyzetből.

Nagyot nyelek, amit bár megnehezít a torkomban növekvő gombóc, még nem lehetetlenít el teljesen. A szemem szúr, a szám kiszárad, a fejem pedig azon nyomban veszedelmes sajgásba kezd, olyan érzés, mintha ezer majom cintányérozna benne. Hülye hasonlat, de jelen helyzetben nem telik kreatívabbra.

Ne gyötörd magad, Daniel! Nem érdemli meg – szól rám a tudatalattim, és tudom, hogy igaza van, mégsem hallgatok rá, nem tudok elvonatkoztatni a mellkasom sajgásától, legszívesebben elsüllyednék, márpedig végig kell ülnöm vele egy majd’ három órás filmet. Gondolatban dorgálni kezdem saját magam, amiért ilyen hosszú filmet választottam, és őt is, amiért nem a film megkezdése előtt közölte velem a nagyon aranyos tényt, miszerint szakít velem. Akkor legalább lett volna lehetőségem arra, hogy elhúzzak, vagy esetleg még ordibáljak is vele. Lett volna esélyem dühöngeni, most viszont csendre vagyok intve, hisz azért mégis csak egy film kellős közepén ülök.

Pedig Istenem, de szívesen veszekednék most vele.

Őt hibáztatnám, ordítanék, ahogy a torkomon kifér, ordítanék, amíg be nem szakad a mellkasom, azon elv alapján, hogy fájjon, ahogy csak tud. Fájjon, ameddig fájhat.

Hisz akkor mi másra is való a fájdalom, nem igaz?

Sírnék, zokognék, és a falba verném a fejem, aztán pedig egyszerűen összerogynék a lábai előtt, ő pedig elsétálna. Most már el tudom képzelni, hogy megtenné, boldogan sétálna el annak tudatában, hogy összetört. Nem érdekelné.

Szánalmasnak érzem magam, amiért még mindig itt ülök mellette, mintha csak kötelező lenne, a mellkasomban lévő lyuk egyre inkább sajog, egyre rosszabb. Nehezen lélegzem, mintha kevesebb oxigén lenne a teremben, mint percekkel ezelőtt, a sokk kezd felszívódni, és csak most kezdem el igazán érezni, a történtek súlyát, a megalázottságot.

A gyomrom összeszorul, a látásom homályos, félek, hogy elsírom magam előtte, és ez az, amit végképp nem akarok. Bármit láthat, de azt az elégtételt nem kapja meg tőlem, hogy lássa a művének következményét. Tisztában vagyok vele, hogy ez épp az ellentéte a néhány perccel ezelőtti gondolataimnak, de jelen pillanatban megtagadom magamtól azokat, és úgy döntök, nem adom meg neki ezt a boldogságot.

Hisz férfi vagyok. Lényegében.

Akkor is, ha a gondolataim fele sokkal inkább tartozik egy durcás, kétéves kislányhoz, akitől elvették a kedvenc játékát, és akkor is, ha épp az összeomlás kerülget… A büszke, öntelt énem mégis azt mondja, hogy férfi vagyok, hogy tartsak ki.

De nem megy.

A szívem sajog, tényleg, igazán fizikailag fáj a mellkasom, úgy érzem, mintha a mellettem ülő lány elszívná belőlem az oxigént, mintha szépen, lassan semmisítene meg.

Muszáj kimennem, muszáj friss levegőt szívnom, muszáj eltűnnöm a közeléből.

- Jól vagy, Dan? – hallom magam mellől, amikor elkezdek feltápászkodni, mikor végleg úgy döntök, nem bírok tovább egy helyben ülni.

- Persze. Mindjárt visszajövök – hunyom le a szemeim egy pillanatra, igyekszem visszaküzdeni a hirtelen jött hányingert, igazán rosszul vagyok.

- Nem kellene… - kezdi, de félbeszakítom:

- Nem, nem kell semmi, csak maradj itt. Mindjárt visszajövök – közlöm, hirtelen rossz érzés jár át, amiért bunkó voltam, majd rádöbbenek, hogy nem én vagyok az, akinek rosszul kell éreznie magát.

Felállok a székemből, majd bocsánatokat motyogva botorkálok ki a mosdó felirattal ellátott ajtóig. Belököm magam előtt a fehérre mázolt fát, majd lehajtott fejjel átlépem a küszöböt.

Körbenézek, majd boldogan – már amennyire a jelenlegi helyzetemből kitelik a boldogság – konstatálom magamban, hogy egy árva lélek sem tartózkodik a helységben rajtam kívül.

A mosdókagyló két oldalára támaszkodok, majd megkockáztatok egy pillantást a tükörbe.

Rögtön rájövök, hogy nem ez volt életem ötlete, a gyomrom, ha ez lehetséges, még az eddiginél is jobban felfordul a látványtól, ami fogad. A szemeim pirosak a visszafojtott könnyektől, a tekintetem üveges, az arcom fehérebb, mint valaha, a szám pedig kiszáradt.

Pont úgy nézek ki, ahogy érzem magam – szarul.

Megnyitom a csapot, majd a víz alá hajolok, dörzsölgetem az arcom, és megpróbálok mindent megtenni annak érdekében, hogy emberien nézzek ki. Nagyokat lélegzem, majd elzárom, és egyszerűen lerogyok a csempével lerakott padlóra, miközben kiszenvedem a zsebemből a telefonom.

Igyekszem minél hamarabb kioldani a biztonsági zárat, hogy eltűnjön a kettőnkről készült kép, amin boldognak látszunk. Egymással szemben állva mosolygunk, a kezünk összekulcsolva kettőnk között, sötét haja lófarokba fogva, tekintete az enyémbe mered. Feltűnő köztünk a magasságkülönbség, de ettől csak még aranyosabbnak hat a kép, én pedig még jobban gyűlölni kezdem, s megpróbálom elraktározni az agyamban, hogy miután lesz fél szabad percem, sürgősen cseréljem le.

Sőt, sokkal inkább egy az egyben töröljem ki az összes közös fényképet a telefonom memóriájából – meg amennyire lehet, a saját magaméból is.

Az ujjam türelmetlenül húzogatom a képernyőn, mígnem leérek az S betűig, és megpillantom a Skyler nevet.

Nem tudom, mit is mondhatnék neki, vagy miért pont a – csupán két évvel fiatalabb - kishúgom tárcsázom, mégis megteszem, rányomok a zöld ikonra, és onnantól kezdve nincs visszaút.

- Szia, te seggfej – vigyorgós hangja betölti a dobhártyám, furcsa megkönnyebbülés jár át attól, hogy hallhatom a hangját, akkor is, ha sokszor a halálba kerget a vinnyogásával.

- Ne most, Sky… Izé, nem hiszem, hogy haza tudok most vezetni, esetleg el tudnál jönni értem? – vakarom meg zavartan a tarkóm, miközben az ajkamba harapok, tartva a válaszától.

- Magyarul buszozzak oda, és vigyelek haza? – hallom a hangján, hogy összezavarta erőtlen hangom, és látom magam előtt, ahogy értetlenül ráncolja az orrát. – Mi történt?

- Nem telefontém…

- Nem érdekel, hogy milyen téma, mondd el! – ha jól lennék, elkezdenék azon gondolkodni, hogy ez a szaros miért szakít félbe folyamatosan, de nincs energiám a veszekedéshez, így inkább az egyszerű, bár kétség kívül némileg fájdalmasabb utat választom:

- Kidobott.

- He? – hallom az értetlen hangot a vonal túloldaláról, miközben felnyalábolom magam a padlóról, és újból megállok a csappal szemben, majd a tükörképem szemébe nézve motyogok a telefonba.

- Steph kidobott, és nem tudom, meddig bírom ki bőgés nélkül, szóval jobb lesz, ha sietsz, Skyler. Nem viccelek.