Harmadik Fejezet

 Sziasztok!

 Szóval. A nagy helyzet az, hogy nyár van, én pedig rohadtul elvesztettem az időérzékem. Mármint... Tudom, hogy 15-ére ígértem a részt, viszont én 15-én nagyon nem tudtam, hogy épp 15-e van, és ma néztem a naptárra, aztán rájöttem, hogy már 18-át írunk, és woah, elfelejtettem közzétenni a rész.

Sajnálom. Tényleg. :D

Még mindig rövidke, még mindig semmilyen, viszont még mindig remélem, hogy tetszeni fog. :)

Ölel Titeket,

J. <3

_______

Daniel Avery

Sűrűbben pislogok, mint az normális lenne, ő pedig kissé túljátszott ijedtséggel az arcán, sürgető tekintettel mered rám, mintha az szeretné sugallni, hogy válaszoljak, lehetőleg minél hamarabb.

Meglepve szakítom el róla a tekintetem, hisz gőzöm sincs, hol vagyunk, és tudás nélkül ugye válaszolni sem vagyok képes, ahogy látom, ő is éppoly tanácstalan, mint én vagyok. Körbenézek a szobában, amelyről egyértelműen elmondható, hogy egy egyszerű szállodában kap helyet, a falak halvány sárgák, néhol elszórtan található egy-egy tájkép hatalmas hegyekről, esetleg holmi ismeretlen kikötőkről a naplementével. Továbblépek az olcsó képkereteken – és a bennük lévő meg olcsóbb fotókon -, az ajtó mellett lévő szekrénysorra pillantok, ajtaján egész alakos tükör kap helyet, és a polcrendszer egyik rekeszében ott egy kisméretű, síkképernyős tévé is. Nem hagyom figyelmen kívül a hófehér padlószőnyegen szétszórt néhány ruhadarabot, valamint a sarokban álló növényt, amely kissé csálén áll, körülötte pedig kiszóródott a föld, úgy néz ki, mintha nekimentek volna, bár ez nem ragadja meg túlságosan a figyelmem. Ellenben persze a hatalmas erkélyajtóval, és az ablakokkal, melyek teljes egészében elfoglalják az ággyal szemközti falat, és a vékony, szállodai minőségű függönyök átengedik a beáramló napfényt.

Meleg van, még így is, hogy csupán a takaró van rajtam, érzem, hogy a hőfok jócskán üti a harmincat.

A fejem tompán lüktet, tipikus másnapos érzésem van, gyenge vagyok, és másra sem vágyom, mint egy gyors zuhanyra, hogy aztán újra beeshessek az ágyba, és kialudjam magamból az előzőnap elfogyasztott alkoholt.

Azt az alkoholt, amit tudtommal meg sem ittam, gondolom, miközben az összezavarodottság erőt vesz rajtam, lényegében gőzöm sincs, mi történt. A lehetőségét annak, hogy álmodom, rögtön kizárom, túl élethű ez ahhoz, hogy betudjam holmi elmezavarnak, más ötletem viszont jelen helyzetben tényleg nincs.

A szám ki van száradva az alvástól, a szemeim pedig majd’ leragadnak, mikor feltehetőleg elég kómás arccal újból a franciaágy szélén ülő lányra pillantok. Végig engem bámult az előző néhány percben, míg én megbeszéltem magammal, hogy halvány elképzelésem sincs arról, hol vagyok.

- Hol Vagyunk? – nagyobbra nyitja a szemeit, miközben tagolva ejti ki a két szót, megrökönyödve nézek vissza rá. Miért beszél hozzám úgy, mint egy értelmi fogyatékoshoz?

- Gőzöm sincs – közlöm egy vállvonogatással kísérve, és megpróbálom figyelmen kívül hagyni a gondolatot, hogy amint kezdek magamhoz térni, úgy kezd egyre erősebben érződni a sajgó szívem.

- De… - homloka ráncokba szalad, ajka pedig kettényílik, nem jut szóhoz, azt kívánom, bár tudnám miért! Lemaradtam.

- Mit de? Tényleg fogalmam nincs, azt sem tudom, hogy kerültem ide, tényleg, hogy kerültem ide? – csattanok fel, nem tehetek róla, hogy cseppet hisztis kirohanásom őt veszi célba, de hát ő az egyetlen élő, mozgó lény a közelemben jelenleg, és egyre inkább kezdek kétségbeesni.

- Taxival – vágja hozzám, majd felpattan, és a takarót szorosan maga előtt fogva eltűnik a szobából nyíló fehér ajtó mögött, majd a néhány pillanat múlva felhangzó vízcsobogásból kikövetkeztetem, hogy az a fürdő.

Miután rájövök, hogy nem ő lesz az, aki beavat abba, hogy hogyan is kerültem ide, és miután igyekszem felkészülni a fejfájásra, ami kíséri majd a mozdulataim, felülök az ágyban, és bármennyire nehezemre esik is, ledobom magamról a paplant, ami eddig körém csavarva pihent.

- Hű – nyögöm, mikor megpillantom a piros fehérneműt a parkettán, miközben elismerőn bólogatni kezdek, és nem tudok mit tenni az agyamban felvillanó néhány mocskos gondolat ellen. Szívfájdalom ide, vagy oda, azért mégis csak férfiból vagyok.

Nem tudom kizárni azt, hogy valószínűleg igenis megvolt ez a fullos lány a múlt éjszaka, és a szomorúságot, amely a tudatot kíséri, miszerint nem emlékszem rá.

Nagyot sóhajtva hajolok le, mikor megpillantok egy boxert a szőnyegen, és kissé ódzkodva bár, de felrángatom magamra, majd a mozdulatsor után úgy érezve, hogy nagyon megerőltettem magam, egyszerűen visszarogyok az ágy szélére. A gyomrom mérgesen kordul egyet, de ismerem már magam annyira, hogy ha most ennék valamit, az biztosan visszaköszönne néhány perc múlva, így igyekszem figyelmen kívül hagyni, míg két kézzel, idegesen beletúrok a kócos hajamba, és lehunyt szemmel sóhajtok egyet.

A víz egyenletesen csobog a szomszéd szobában, tompa aggyal próbálok valami értelmeset kicsikarni az összegubancolódott gondolataim közül, és nem lepődök meg, mikor ez nem működik olyan egyszerűen, ahogy azt előtte elképzeltem. Semmi, soha nem úgy történik, ahogy azt én szeretném – adja hozzá a tudatalattim, de mint mindig, most is figyelmen kívül hagyom őt, és bezárom az agyam leghátsó részébe, majd megszabadulok a kulcstól.

Hirtelen csend áll be, ijedten kapom fel a fejem a tenyeremből, néhány másodpercembe telik, mire rájövök, hogy Autumn elzárta a csapot.

Pillanatokon belül megmozdul a kilincs, kinyílik a tört fehérre mázolt ajtó, és gőzfelhővel kísérve kilép rajta, egy szál kicsi törölközőbe csavarva. Nyelek egyet, miközben végigpillantok hosszú lábain, melyeket csak combközéptől felfelé takar a fürdőlepedő, majd gyorsan becsukom a szám, mikor elérek az arcáig, amely gúnyos grimaszba torzul. Elbűvölő.

Közelebb lép, és a melléhez szorított anyaggal leguggolva kezdi összeszedni a cuccait a padlóról. Hogy enyhítsek a helyzet kellemetlenségén, felkapom az ágy sarkáról az oda felakadt kockás inget – amit feltehetőleg én birtoklok, bár emlékeim szerint nincs is ilyen ruhadarabom -, és felveszem, megpróbálva nem nagy ügyet csinálni abból, hogy hiányzik a felső három gombja.

_______

- Oké, Back, szóval te tényleg nem emlékszel semmire? – sóhajt egyet lemondóan, miután percekig csendben szedegetjük a ruhákat a földről, és hozzám intézett mondatával egy időben lehuppan mellém az ágy szélére, tartva a tisztes távolságot.

- Back? – vonom fel a szemöldököm, miközben rá pillantok. Miért szólít így?

- Ja. Ez a neved – zavarodik össze ő is, majd félredöntött fejjel pásztázza az arcom.

- Nem. Nem ez. Nem tudom, hogy kerültem ide, miért, és mi történt az éjjel. Eddig egy kicseszett moziban voltam, most meg itt vagyok egy szállodában, valahol a semmi közepén, valakivel, akit még csak nem is ismerek – a szavak csak úgy ömlenek belőlem, a kezeim pedig hadonásznak körülöttem, nagyobb nyomatékot adva a szavaimnak.

- Mégis miről beszélsz? Miért mondod most ezt? Neked nem ezt kéne… Nem kéne. Ennek rohadtul nem így kéne történnie – túr idegesen a hajába, most emeli fel először igazán a hangját velem szemben, és bár kifejezetten tetszik a hangszíne, valamiért mégsem tűröm, hogy így beszél velem.

- Mért, mi a te elképzelésed a történésekről? Mit kéne csinálnom? Mégis… Mi ez az egész?!

- Tudod mit? Felejtsd el, nem érdekel, mit mondasz, akkor sem, ha eltérsz attól, ami le van írva, az sem érdekel, hogy most én is eltérek a forgatókönyvtől, egyszerűen rohadtul nem érdekelsz! – csattan fel, és nem tudom figyelmen kívül hagyni, hogy a legcsúnyább szava felém a rohadtul volt.

- Hát te megőrültél – motyogom megrökönyödve, miközben a tenyerem hátuljával megdörzsölöm a sajgó homlokom.

- Lehet, de neked akkor sem kellene itt lenned – gőzöm sincs, miért mondja ezt, és időm sincs kigondolni valamilyen frappáns visszaszólást, mert a táskáját felkapva az ágy végéből kicsörtet az ajtón, ott hagyva engem a tudatlanság idegesítő romjai közt.

- Egyébként, Daniel-nek hívnak! – kiáltom utána, bár valószínűleg ő ezt már nem hallja, majd egy reményvesztett sóhajt eleresztve hátradőlök az ágyon, és töprengő tekintettel bámulni kezdem az ismeretlenül ismerős plafont.

Második Fejezet

 Sziasztok!

Sikerült megtartanom a határidőt, aminek elképesztően örülök, bár ez újfent egy rövidke rész lett, de remélem, hogy ennek ellenére azért még elnyeri a tetszésetek.

Most talán még az eddigieknél is kíváncsibb vagyok a véleményekre, megtennétek nekem, hogy pötyögtök néhány szót arról, hogy hogyan képzelitek ezt a történetet? Sokat jelentene, és tényleg érdekel.

Nem húzom a szót, nincs is túl sok mondanivalóm, a rendszereseket, és a kommenteket/visszajelzéseket nagyon szépen köszönöm. :)

Ölel Titeket, 

J. xx

Következő fejezet (tervezett) megjelenése: július 15.

_______

Daniel Avery

A mosdókagyló két oldalára támaszkodva bámulok a tükörképem összeszűkült, mélybarna szemeibe, és az ajkaim egyetlen vékony vonallá préselve próbálok rájönni, mit kéne tennem.

Nem tudom, mi lenne a helyes döntés, igazából így is épp elég szánalmasnak érzem magam, ha visszamennék most a mozi terembe, valószínűleg csak még inkább átvenné felettem az uralmat a megalázottság, és nem vagyok teljesen biztos abban, hogy kibírnám. Nem most, nem itt, és nem az ő szeme láttára, épp ezért tettem percekkel ezelőtt azt, amit, pont ezért csörgettem meg Sky-t, és kértem, hogy jöjjön értem, hisz én gyalog jöttem.

Gáz, vagy nem, lassan húsz évesen nekem még mindig nem sikerült lerakni a jogsit, és általában a barátnőm kocsijával voltam szállítva egyik pontból a másikba.

És tessék, újból itt vagyunk, Skyler-re gondoltam, és arra, hogy nemsokára hazajutok, erre megint nála kötnek ki a gondolataim, valahogy túl nagy helyet foglal el az életemben, talán mostantól már minden dologról ő fog eszembe jutni.

Ha így lesz, akkor pedig nagy az esélye annak, hogy rövid időn belül megbolondulok.

Az agyam hátsó felében megszólal a tudatalattim, és emlékeztet rá, hogy a húgom nemigen talál majd rám a férfivécében, így – mivel nem akarom, hogy azt gondolja, eltűntem – úgy döntök, visszamegyek elköszönni a barátnőmtől… Vagyis, a volt barátnőmtől, ezt még szoknom kell.

Megnézem az időt a mobilomon, majd gyorsan vissza is zárom a billentyűzárat, nem akarom huzamosabb ideig látni a háttérképem. Az óra 15:34-et mutat, több mint másfél órája megy már a film, én pedig még mindig itt rostokolok. Emlékeztetem magam arra, hogy ő nem aggódik, így még csak a gondolatát is elűzöm annak, hogy netán féltene. Tudom, hogy nem teszi.

Megteszem a néhány lépést a 39-es sorszámmal ellátott nehéz ajtóig, majd a jobb alkarom használva benyomom azt. Néhány szempár rám szegeződik, de nem törődöm velük, minden, amire gondolni tudok az, hogy a húgom perceken belül itt lehet, és akármennyire is gyűlölöm néha, most mégis ő az egyetlen reményem.

Becsapódik mögöttem a sötétzöld ajtó, én pedig megállok előtte, furcsa mód nem tudok mozdulni, tekintetem a filmvászonra tapad, és az azon lévő lélegzetelállító lányra. Nem tudom a színésznő nevét, őszintén arra sem emlékszem már, milyen filmre vettem jegyet, olyan érzés, mintha a boldognak hitt pillanatok, amiket egy héttel ezelőtt éltem meg, évekkel korábban történtek volna.

Nem tudom megmondani, hogy a szemének színe zöld, vagy inkább nagyon halvány barna, bár a kamera épp a felnyitódó, gyönyörű tekintetére közelít rá. Összezavarodottan hunyorog, majd ijedten kapja fel a fejét, a kameraállás változik, és már szemből láthatjuk az egész szobát.

Elkapom a tekintetem a mahagóni színű ágykeretről, és az ahhoz illő ruhásszekrényről, szinte erőszakkal szakadok el a filmvászontól, és vonszolom el magam a - terem hátuljától számítva – harmadik sorig, és szüntelenül elnézéseket kéregetve bevergődöm magam középre, majd kénytelen vagyok lerogyni mellé, és bár nem nézek rá, mégis megszólít.

- Minden oké, Dan? – suttog, mire hitetlenkedve nézek rá. Hát hogy lehetne már minden oké? Esküszöm, baj van ezzel a nővel.

- Ja, jól vagyok – suttogom élesen, mire az előttünk lévő bokorfejű asszony a mai nap már másodjára pisszeg hátra, ami most kifejezetten idegesít. Nem elég, hogy a hátsó sor a fél képernyőt nem látja a sérójától, de még sziszeg is.

Újból a filmvászonra nézek, hagyva, hogy magukkal ragadjanak a pörgő képkockák, és a takarót a mellkasa elé szorító lány.

Az összezavarodottsága teljesen egyértelmű, majd a kezét – azt, amellyel nem fogja szorosan a paplant – a homlokához emelve dörzsölgetni kezdi azt.

Bár lemaradtam a történet elejéről, a mellette alvó srác, akinek épphogy takarja a derekát a fehér anyag, és ő, ahogy kócosan, látszólag másnaposan ül az ágyban mellette, mind azt súgják, hogy egy jó kis éjszakán vannak túl. Ez leszűrhető, mint ahogy az is, hogy egy cseppet sem számítottak arra, hogy egymás mellett ébrednek.

Elkönyvelem magamban, hogy ez is csak egy újabb sablonos csajos-film, bár a fullos főszereplőcsaj miatt sokkal több néző erősíti az én nemem, mint azt az ember elsőre gondolná. Nos, nem tudom hibáztatni őket, tényleg nem rossz.

Felsóhajtok, amikor a lány nagy levegőt vesz, majd megbizonyosodik róla, hogy a takaró nem fog lehullani róla, és megkísérli a felállást, ámde az ágy megnyikordul alatta, és az eddig alvó – kissé spanyol beütésű – partnere felmordul, majd az arcát dörzsölgetve nyitogatni kezdi a szemeit.

Elég egy pillantás a baloldalra, hogy a gyomrom újból felforduljon, bár az okát nem tudnám megmagyarázni. Az előbb is rám tört a rosszullét, úgy éreztem, elfogy a levegő a teremben, most pedig mindjárt kiokádom azt a fél marék popcorn-t, amit a film kezdete előtt megettem.

Szédülni kezdek, a hasam újból fordul egyet, aztán pedig – mintha csak egyik tényező láncon húzná maga után a másikat – belémnyilal a fejfájás. Szuper – gondolom, miközben érzem, ahogy az arcomból kifut a szín.

Megpróbálok a nagyképernyőre fókuszálni, bár a fehérség minden egyes pislogásnál körbelengi az agyam, és érzem, hogy már nem járok messze az ájulástól.

Szinte erőszakosan tartom a tekintetem a két főszereplőn, a lány ijedt arcán, és erősen koncentrálok a férfi kómás, mégis cseppet döbbent hangjára:

- Autumn?! – visszhangzik a hangszórókból, úgy érzem, mintha csak egy vízesésen keresztül hallanám, az agyam tompa, a fülem sípol, a szívdobogásom hangos zajától pedig alig értem, ami körülöttem történik. – Te mégis mit keresel…

- Hol vagyunk? – vág a szavába élesen, valamiért az ő hangja sokkal tisztább, míg a srácot csak elszigetelten hallom.

Képtelen vagyok tovább figyelni, a terem hirtelen forgásba kezd körülöttem, és hiába pislogok sűrűn, már nem látok normálisan, a körülöttem ülők egyetlen burokká alakulnak, nehézkesen nyelek még egy utolsót, mielőtt még teljesen kiszáradna a szám, többre már képtelen vagyok, és az utolsó cselekedetem, amiben biztos vagyok annyi, hogy hátracsuklik a fejem a szék kifejezetten kényelmetlen háttámlájára.

_______

A fejem visszahanyatlik a puha párnák közé, nem tudom, hol vagyok, de kifejezetten kellemes érzés jár körül, az idő jó, a napfény pedig édesen simogatja az arcom.

- Hol vagyunk? – hallom a kétségbeesett hangot magam mellől, mire ijedtemben felkapom a fejem, és a szemeim is kipattannak. Végigmérem az ágy szélén ülő, mogyoróbarna hajú lányt, aki közvetlen maga előtt tartja a paplant, és akiről furcsamód tudom, hogy Autumn-nak hívják.

Folyamatos pislogásba kezdek, nem értem, hogy kerülök ide, mi ez az egész, és az tudatlanság legtetejébe, még itt van a tény is, miszerint nincs rajtam egy szállodai takarón kívül semmi, valamint itt ül közvetlen mellettem egy zavarodott csaj, aki azt kérdezi, hol vagyunk.

Legfőképp, miért kérdezi, hogy hol vagyunk, amikor én sem tudom valójában?

Miért tőlem kérdezi?

Hogy kerülök én ide, és igazán… Hol a francban vagyunk?!

Első Fejezet

Sziasztok Drágaságok!

Igen, tisztában vagyok vele, hogy elég rég volt már az, amikor felkerült az előszó, ahogy azzal is, hogy ez a fejezet sem túlságosan tartalmas, sajnálom. Ennek ellenére remélem, igazán remélem, hogy tetszeni fog. 

Ha úgy tartja kedvetek, pipáljatok, esetleg kommenteljetek! :)

Ölelek mindenkit,

J.  

Következő fejezet megjelenése: július 8.

_______

 

Daniel Avery

- Sajnálom Daniel, tényleg, én… Nem akartam tovább húzni, nem akartam még nagyobb fájdalmat okozni… - mentegetőzik, és bár felé nézek, hallom, amit mond, mégsem értem igazán, nem figyelek rá.

Azon kezdek el gondolkozni, hogy ha kívülállóként hallanám ezt a beszélgetést, talán azt hinném, komolyan gondolja. Azt gondolnám, ténylegesen sajnálja, és talán még be is venném az aggodalomtól árulkodó arckifejezést, de jobban ismerem ennél. Két év épp elegendő volt ahhoz, hogy tudjam, ő nem az a típus, aki aggódik bárki másért.

Mármint, aggódik, persze. Aggódik a körme miatt, aggódik a ruházata, és az emberek véleménye miatt. Saját magáért, természetesen.

Én viszont voltam olyan idióta, hogy elhittem neki, hogy én vagyok az egyetlen, aki iránt képes lenne igazi érzelmeket táplálni. Hogy én lehetek az, akit képes lesz szeretni, akihez kötődik majd.

Most viszont be kell látnom, hogy egész idáig tévhitben éltem, és bár az agyam tiltakozik ez ellen, a szívem mélyén tisztában vagyok vele, hogy ez csak is, és teljes mértékben az én hibám.

Az én hibám, hogy nem vettem észre.

Az én hibám, hogy elvakított a szerelmes, sűrű, rózsaszín köd.

Aztán pedig – mindezekből adódóan – az én hibám, hogy beleestem egy olyan lányba, aki szemmel láthatóan nem képes érezni.

Lehetséges, hogy kötődik, hogy megszokott az életében, sőt, az is lehet, hogy majd hiányzom neki, de képtelen olyan érzelmeket táplálni, amilyenek az enyémek. Fel sem ér hozzá.

Az arckifejezése sajnálatról árulkodik, a homloka ráncokba szalad, de az egész el sem ér el a szeméig. A szemei semlegesek, érdektelenek, és üresek, márpedig azzal ugye mindenki tisztában van, hogy a szem a lélek tükre.

Jelenleg pedig egyáltalán nem vitatkozom ezzel a ténnyel, elhiszem, hogy az ő lelke kong az ürességtől.

_______

Az emberek lepisszegnek minket – legfőképp őt, hisz én egész idő alatt csak kukán meredtem a semmibe – ezért befogja, és nem gyötri tovább az önbecsülésem, ami már amúgy is eléggé a béka segge alatt van. Hálával tartozom az előttem ülő szénakazal-hajú nőnek, amiért volt oly kedves, és kimentett ebből a reménytelen helyzetből.

Nagyot nyelek, amit bár megnehezít a torkomban növekvő gombóc, még nem lehetetlenít el teljesen. A szemem szúr, a szám kiszárad, a fejem pedig azon nyomban veszedelmes sajgásba kezd, olyan érzés, mintha ezer majom cintányérozna benne. Hülye hasonlat, de jelen helyzetben nem telik kreatívabbra.

Ne gyötörd magad, Daniel! Nem érdemli meg – szól rám a tudatalattim, és tudom, hogy igaza van, mégsem hallgatok rá, nem tudok elvonatkoztatni a mellkasom sajgásától, legszívesebben elsüllyednék, márpedig végig kell ülnöm vele egy majd’ három órás filmet. Gondolatban dorgálni kezdem saját magam, amiért ilyen hosszú filmet választottam, és őt is, amiért nem a film megkezdése előtt közölte velem a nagyon aranyos tényt, miszerint szakít velem. Akkor legalább lett volna lehetőségem arra, hogy elhúzzak, vagy esetleg még ordibáljak is vele. Lett volna esélyem dühöngeni, most viszont csendre vagyok intve, hisz azért mégis csak egy film kellős közepén ülök.

Pedig Istenem, de szívesen veszekednék most vele.

Őt hibáztatnám, ordítanék, ahogy a torkomon kifér, ordítanék, amíg be nem szakad a mellkasom, azon elv alapján, hogy fájjon, ahogy csak tud. Fájjon, ameddig fájhat.

Hisz akkor mi másra is való a fájdalom, nem igaz?

Sírnék, zokognék, és a falba verném a fejem, aztán pedig egyszerűen összerogynék a lábai előtt, ő pedig elsétálna. Most már el tudom képzelni, hogy megtenné, boldogan sétálna el annak tudatában, hogy összetört. Nem érdekelné.

Szánalmasnak érzem magam, amiért még mindig itt ülök mellette, mintha csak kötelező lenne, a mellkasomban lévő lyuk egyre inkább sajog, egyre rosszabb. Nehezen lélegzem, mintha kevesebb oxigén lenne a teremben, mint percekkel ezelőtt, a sokk kezd felszívódni, és csak most kezdem el igazán érezni, a történtek súlyát, a megalázottságot.

A gyomrom összeszorul, a látásom homályos, félek, hogy elsírom magam előtte, és ez az, amit végképp nem akarok. Bármit láthat, de azt az elégtételt nem kapja meg tőlem, hogy lássa a művének következményét. Tisztában vagyok vele, hogy ez épp az ellentéte a néhány perccel ezelőtti gondolataimnak, de jelen pillanatban megtagadom magamtól azokat, és úgy döntök, nem adom meg neki ezt a boldogságot.

Hisz férfi vagyok. Lényegében.

Akkor is, ha a gondolataim fele sokkal inkább tartozik egy durcás, kétéves kislányhoz, akitől elvették a kedvenc játékát, és akkor is, ha épp az összeomlás kerülget… A büszke, öntelt énem mégis azt mondja, hogy férfi vagyok, hogy tartsak ki.

De nem megy.

A szívem sajog, tényleg, igazán fizikailag fáj a mellkasom, úgy érzem, mintha a mellettem ülő lány elszívná belőlem az oxigént, mintha szépen, lassan semmisítene meg.

Muszáj kimennem, muszáj friss levegőt szívnom, muszáj eltűnnöm a közeléből.

- Jól vagy, Dan? – hallom magam mellől, amikor elkezdek feltápászkodni, mikor végleg úgy döntök, nem bírok tovább egy helyben ülni.

- Persze. Mindjárt visszajövök – hunyom le a szemeim egy pillanatra, igyekszem visszaküzdeni a hirtelen jött hányingert, igazán rosszul vagyok.

- Nem kellene… - kezdi, de félbeszakítom:

- Nem, nem kell semmi, csak maradj itt. Mindjárt visszajövök – közlöm, hirtelen rossz érzés jár át, amiért bunkó voltam, majd rádöbbenek, hogy nem én vagyok az, akinek rosszul kell éreznie magát.

Felállok a székemből, majd bocsánatokat motyogva botorkálok ki a mosdó felirattal ellátott ajtóig. Belököm magam előtt a fehérre mázolt fát, majd lehajtott fejjel átlépem a küszöböt.

Körbenézek, majd boldogan – már amennyire a jelenlegi helyzetemből kitelik a boldogság – konstatálom magamban, hogy egy árva lélek sem tartózkodik a helységben rajtam kívül.

A mosdókagyló két oldalára támaszkodok, majd megkockáztatok egy pillantást a tükörbe.

Rögtön rájövök, hogy nem ez volt életem ötlete, a gyomrom, ha ez lehetséges, még az eddiginél is jobban felfordul a látványtól, ami fogad. A szemeim pirosak a visszafojtott könnyektől, a tekintetem üveges, az arcom fehérebb, mint valaha, a szám pedig kiszáradt.

Pont úgy nézek ki, ahogy érzem magam – szarul.

Megnyitom a csapot, majd a víz alá hajolok, dörzsölgetem az arcom, és megpróbálok mindent megtenni annak érdekében, hogy emberien nézzek ki. Nagyokat lélegzem, majd elzárom, és egyszerűen lerogyok a csempével lerakott padlóra, miközben kiszenvedem a zsebemből a telefonom.

Igyekszem minél hamarabb kioldani a biztonsági zárat, hogy eltűnjön a kettőnkről készült kép, amin boldognak látszunk. Egymással szemben állva mosolygunk, a kezünk összekulcsolva kettőnk között, sötét haja lófarokba fogva, tekintete az enyémbe mered. Feltűnő köztünk a magasságkülönbség, de ettől csak még aranyosabbnak hat a kép, én pedig még jobban gyűlölni kezdem, s megpróbálom elraktározni az agyamban, hogy miután lesz fél szabad percem, sürgősen cseréljem le.

Sőt, sokkal inkább egy az egyben töröljem ki az összes közös fényképet a telefonom memóriájából – meg amennyire lehet, a saját magaméból is.

Az ujjam türelmetlenül húzogatom a képernyőn, mígnem leérek az S betűig, és megpillantom a Skyler nevet.

Nem tudom, mit is mondhatnék neki, vagy miért pont a – csupán két évvel fiatalabb - kishúgom tárcsázom, mégis megteszem, rányomok a zöld ikonra, és onnantól kezdve nincs visszaút.

- Szia, te seggfej – vigyorgós hangja betölti a dobhártyám, furcsa megkönnyebbülés jár át attól, hogy hallhatom a hangját, akkor is, ha sokszor a halálba kerget a vinnyogásával.

- Ne most, Sky… Izé, nem hiszem, hogy haza tudok most vezetni, esetleg el tudnál jönni értem? – vakarom meg zavartan a tarkóm, miközben az ajkamba harapok, tartva a válaszától.

- Magyarul buszozzak oda, és vigyelek haza? – hallom a hangján, hogy összezavarta erőtlen hangom, és látom magam előtt, ahogy értetlenül ráncolja az orrát. – Mi történt?

- Nem telefontém…

- Nem érdekel, hogy milyen téma, mondd el! – ha jól lennék, elkezdenék azon gondolkodni, hogy ez a szaros miért szakít félbe folyamatosan, de nincs energiám a veszekedéshez, így inkább az egyszerű, bár kétség kívül némileg fájdalmasabb utat választom:

- Kidobott.

- He? – hallom az értetlen hangot a vonal túloldaláról, miközben felnyalábolom magam a padlóról, és újból megállok a csappal szemben, majd a tükörképem szemébe nézve motyogok a telefonba.

- Steph kidobott, és nem tudom, meddig bírom ki bőgés nélkül, szóval jobb lesz, ha sietsz, Skyler. Nem viccelek.

Előszó

Daniel Avery

Nem tudja felfogni, hogy mit jelentett nekem. Sosem fogja megérteni, hogyan szerettem őt.

Nem kelhetek fel többé mellette reggelente, és nem mondhatom már el, milyen sokat jelent. Megtehetném. Esedezhetnék a bocsánatáért, térdre borulhatnék, és kérhetném, hogy ne tegye, hogy vonja vissza. Tudom, hogy megtenné. Talán még jelentek neki annyit, de nem csinálok semmit, pedig az agyamban ezer és ezer lehetséges variáció forog le, amivel el tudnám nyerni, hogy visszafogadjon.

Ezer változat, mégsem teszek mást, csak üres szívvel, s tekintettel bámulom az egyre csak telítődő mozitermet.

Percek telnek el, egyre több az ember, s lassanként egyetlen szabad szék sem marad már. Kezükben popcorn, és műanyag pohár, arcukon izgalom tükröződik, míg megkeresik az általuk foglalt helyet, s letelepszenek.

Valamikor mi is ilyenek voltunk.

Valamikor ez az épület még a mi helyünk volt. Igazán a miénk.

Itt ismerkedtünk meg, itt játszódott le életünk első beszélgetése, pontosan két teljes évvel ezelőtt, és három hete telefonáltam ide, s vesztem össze a jegyárussal azért, hogy megszerezzem ugyanazokat a helyeket. Három hete görcsöltem azért, hogy minden tökéletes legyen, hogy örömet szerezzek neki, most mégis ez történt.

Hát ezt érdemlem?

Hát ennyit érne mindez?

Nem vagyok képes ránézni, ajkam a fogaim közé veszem. Mélyen bele kell harapnom ahhoz, hogy abbahagyja a remegést. Talán érzem is a vér ízét a számban, talán már csak képzelgek, nem tudom igazán, a fények kialszanak, és elindulnak az első reklámok.

Sötétbe borul a helység, néhányan halkan beszélgetnek, sőt olyan is akad, aki az utolsó pillanatokban furakszik be a helyére.

Megkísérlek egy pillantást a balomra, de Ő nem néz rám, nem mutat érdeklődést felém, arca érzelemmentesen, már-már unottan tapad a nagyképernyőre, a szívem pedig még inkább összefacsarodik a látványától, vagy épp a tudattól, hogy a szerelmem könyörtelenül törte össze a szívem.

Könyörtelenül tört össze engem, most pedig semmiféle megbánást, vagy aggodalmat nem mutat irányomba.

Az orrnyergem dörzsölgetve dőlök hátra, s kissé lejjebb csúszom a székemben. Átadom magam az önsajnálat savanyú ostromlásának, meg sem próbálom – nem is akarom, s tán nem is tudnám – megállítani azt, hogy összefacsarodott gyomorral újra lepörgessem magamban a szavait.

Egy egyszerű „Beszélnünk kell, Daniel” szófordulattal kezdődött, majd végül egy „Úgy sajnálom, Daniel”-el lett vége. Közte pedig lényegében csak arról hadovált, hogy szeret, de ettől függetlenül szakítsunk.

Hogy ő tényleg, igazán szeret, de szakítanunk kell.

Igazán logikus döntés, s ez egy tökéletes csevej, melyet minden normális pár megejt a második évfordulójának alkalmából, nem igaz?

Szánalmas vagy, Daniel – közli velem a tudatalattim, de leintem, s tovább folytatom a képzelgést arról, hogy mennyire szívesen vetném ki magam az ablakon. Keserűen mosolyogva nézek újból körbe, majd végül kedvetlenül realizálom magamban, hogy még ablak sincs a teremben. Részletkérdés – gondolom, miközben a fejem hátradöntöm a szék támlájára, a képernyőn pedig vetíteni kezdik az első képkockákat.