Második Fejezet

 Sziasztok!

Sikerült megtartanom a határidőt, aminek elképesztően örülök, bár ez újfent egy rövidke rész lett, de remélem, hogy ennek ellenére azért még elnyeri a tetszésetek.

Most talán még az eddigieknél is kíváncsibb vagyok a véleményekre, megtennétek nekem, hogy pötyögtök néhány szót arról, hogy hogyan képzelitek ezt a történetet? Sokat jelentene, és tényleg érdekel.

Nem húzom a szót, nincs is túl sok mondanivalóm, a rendszereseket, és a kommenteket/visszajelzéseket nagyon szépen köszönöm. :)

Ölel Titeket, 

J. xx

Következő fejezet (tervezett) megjelenése: július 15.

_______

Daniel Avery

A mosdókagyló két oldalára támaszkodva bámulok a tükörképem összeszűkült, mélybarna szemeibe, és az ajkaim egyetlen vékony vonallá préselve próbálok rájönni, mit kéne tennem.

Nem tudom, mi lenne a helyes döntés, igazából így is épp elég szánalmasnak érzem magam, ha visszamennék most a mozi terembe, valószínűleg csak még inkább átvenné felettem az uralmat a megalázottság, és nem vagyok teljesen biztos abban, hogy kibírnám. Nem most, nem itt, és nem az ő szeme láttára, épp ezért tettem percekkel ezelőtt azt, amit, pont ezért csörgettem meg Sky-t, és kértem, hogy jöjjön értem, hisz én gyalog jöttem.

Gáz, vagy nem, lassan húsz évesen nekem még mindig nem sikerült lerakni a jogsit, és általában a barátnőm kocsijával voltam szállítva egyik pontból a másikba.

És tessék, újból itt vagyunk, Skyler-re gondoltam, és arra, hogy nemsokára hazajutok, erre megint nála kötnek ki a gondolataim, valahogy túl nagy helyet foglal el az életemben, talán mostantól már minden dologról ő fog eszembe jutni.

Ha így lesz, akkor pedig nagy az esélye annak, hogy rövid időn belül megbolondulok.

Az agyam hátsó felében megszólal a tudatalattim, és emlékeztet rá, hogy a húgom nemigen talál majd rám a férfivécében, így – mivel nem akarom, hogy azt gondolja, eltűntem – úgy döntök, visszamegyek elköszönni a barátnőmtől… Vagyis, a volt barátnőmtől, ezt még szoknom kell.

Megnézem az időt a mobilomon, majd gyorsan vissza is zárom a billentyűzárat, nem akarom huzamosabb ideig látni a háttérképem. Az óra 15:34-et mutat, több mint másfél órája megy már a film, én pedig még mindig itt rostokolok. Emlékeztetem magam arra, hogy ő nem aggódik, így még csak a gondolatát is elűzöm annak, hogy netán féltene. Tudom, hogy nem teszi.

Megteszem a néhány lépést a 39-es sorszámmal ellátott nehéz ajtóig, majd a jobb alkarom használva benyomom azt. Néhány szempár rám szegeződik, de nem törődöm velük, minden, amire gondolni tudok az, hogy a húgom perceken belül itt lehet, és akármennyire is gyűlölöm néha, most mégis ő az egyetlen reményem.

Becsapódik mögöttem a sötétzöld ajtó, én pedig megállok előtte, furcsa mód nem tudok mozdulni, tekintetem a filmvászonra tapad, és az azon lévő lélegzetelállító lányra. Nem tudom a színésznő nevét, őszintén arra sem emlékszem már, milyen filmre vettem jegyet, olyan érzés, mintha a boldognak hitt pillanatok, amiket egy héttel ezelőtt éltem meg, évekkel korábban történtek volna.

Nem tudom megmondani, hogy a szemének színe zöld, vagy inkább nagyon halvány barna, bár a kamera épp a felnyitódó, gyönyörű tekintetére közelít rá. Összezavarodottan hunyorog, majd ijedten kapja fel a fejét, a kameraállás változik, és már szemből láthatjuk az egész szobát.

Elkapom a tekintetem a mahagóni színű ágykeretről, és az ahhoz illő ruhásszekrényről, szinte erőszakkal szakadok el a filmvászontól, és vonszolom el magam a - terem hátuljától számítva – harmadik sorig, és szüntelenül elnézéseket kéregetve bevergődöm magam középre, majd kénytelen vagyok lerogyni mellé, és bár nem nézek rá, mégis megszólít.

- Minden oké, Dan? – suttog, mire hitetlenkedve nézek rá. Hát hogy lehetne már minden oké? Esküszöm, baj van ezzel a nővel.

- Ja, jól vagyok – suttogom élesen, mire az előttünk lévő bokorfejű asszony a mai nap már másodjára pisszeg hátra, ami most kifejezetten idegesít. Nem elég, hogy a hátsó sor a fél képernyőt nem látja a sérójától, de még sziszeg is.

Újból a filmvászonra nézek, hagyva, hogy magukkal ragadjanak a pörgő képkockák, és a takarót a mellkasa elé szorító lány.

Az összezavarodottsága teljesen egyértelmű, majd a kezét – azt, amellyel nem fogja szorosan a paplant – a homlokához emelve dörzsölgetni kezdi azt.

Bár lemaradtam a történet elejéről, a mellette alvó srác, akinek épphogy takarja a derekát a fehér anyag, és ő, ahogy kócosan, látszólag másnaposan ül az ágyban mellette, mind azt súgják, hogy egy jó kis éjszakán vannak túl. Ez leszűrhető, mint ahogy az is, hogy egy cseppet sem számítottak arra, hogy egymás mellett ébrednek.

Elkönyvelem magamban, hogy ez is csak egy újabb sablonos csajos-film, bár a fullos főszereplőcsaj miatt sokkal több néző erősíti az én nemem, mint azt az ember elsőre gondolná. Nos, nem tudom hibáztatni őket, tényleg nem rossz.

Felsóhajtok, amikor a lány nagy levegőt vesz, majd megbizonyosodik róla, hogy a takaró nem fog lehullani róla, és megkísérli a felállást, ámde az ágy megnyikordul alatta, és az eddig alvó – kissé spanyol beütésű – partnere felmordul, majd az arcát dörzsölgetve nyitogatni kezdi a szemeit.

Elég egy pillantás a baloldalra, hogy a gyomrom újból felforduljon, bár az okát nem tudnám megmagyarázni. Az előbb is rám tört a rosszullét, úgy éreztem, elfogy a levegő a teremben, most pedig mindjárt kiokádom azt a fél marék popcorn-t, amit a film kezdete előtt megettem.

Szédülni kezdek, a hasam újból fordul egyet, aztán pedig – mintha csak egyik tényező láncon húzná maga után a másikat – belémnyilal a fejfájás. Szuper – gondolom, miközben érzem, ahogy az arcomból kifut a szín.

Megpróbálok a nagyképernyőre fókuszálni, bár a fehérség minden egyes pislogásnál körbelengi az agyam, és érzem, hogy már nem járok messze az ájulástól.

Szinte erőszakosan tartom a tekintetem a két főszereplőn, a lány ijedt arcán, és erősen koncentrálok a férfi kómás, mégis cseppet döbbent hangjára:

- Autumn?! – visszhangzik a hangszórókból, úgy érzem, mintha csak egy vízesésen keresztül hallanám, az agyam tompa, a fülem sípol, a szívdobogásom hangos zajától pedig alig értem, ami körülöttem történik. – Te mégis mit keresel…

- Hol vagyunk? – vág a szavába élesen, valamiért az ő hangja sokkal tisztább, míg a srácot csak elszigetelten hallom.

Képtelen vagyok tovább figyelni, a terem hirtelen forgásba kezd körülöttem, és hiába pislogok sűrűn, már nem látok normálisan, a körülöttem ülők egyetlen burokká alakulnak, nehézkesen nyelek még egy utolsót, mielőtt még teljesen kiszáradna a szám, többre már képtelen vagyok, és az utolsó cselekedetem, amiben biztos vagyok annyi, hogy hátracsuklik a fejem a szék kifejezetten kényelmetlen háttámlájára.

_______

A fejem visszahanyatlik a puha párnák közé, nem tudom, hol vagyok, de kifejezetten kellemes érzés jár körül, az idő jó, a napfény pedig édesen simogatja az arcom.

- Hol vagyunk? – hallom a kétségbeesett hangot magam mellől, mire ijedtemben felkapom a fejem, és a szemeim is kipattannak. Végigmérem az ágy szélén ülő, mogyoróbarna hajú lányt, aki közvetlen maga előtt tartja a paplant, és akiről furcsamód tudom, hogy Autumn-nak hívják.

Folyamatos pislogásba kezdek, nem értem, hogy kerülök ide, mi ez az egész, és az tudatlanság legtetejébe, még itt van a tény is, miszerint nincs rajtam egy szállodai takarón kívül semmi, valamint itt ül közvetlen mellettem egy zavarodott csaj, aki azt kérdezi, hol vagyunk.

Legfőképp, miért kérdezi, hogy hol vagyunk, amikor én sem tudom valójában?

Miért tőlem kérdezi?

Hogy kerülök én ide, és igazán… Hol a francban vagyunk?!